Szokásos dugó a kerületünkben, egy felüljárót javítanak. Lépésben haladunk, már csak a bólyasor van, az egyik motoros lassít, visszakanyarodik u alakban megkerülve a bólyasort, biztosan siet. Még hátranézek a tükörbe, csak úgy kíváncsiságból, közben elkezdem előzni a sort. Az előttem haladó autó sofőrje integet. Mit integet ez itt?! Nézem, lehet, hogy csak gesztikulál. Már mellé érek...Mi ez itt??!! Egy autó!!!! Húzom a féket, az idő lelassul... ezt már nem kerülhetem el....először csattanás a fejemben....BUMM!!! Csattanás a levegőben!! Belerohantam az autóba....Fekszem a földön, fáj a lábam. Az integető fiú kiugrik a kocsiból, én próbálok talpra állni. Abban a pillanatban eszembejut az egyik szabály: soha ne akarj egyből felállni! Körbenézek, az autó blokkolja a másik sávot. Újra próbálkozom, sikerül felállnom, pokolian fáj a jobb lábam, biztosan eltört. De akkor nem hiszem, hogy fel tudnék állni, nem tudom, honnan tudjam? Lehet, hogy az adrenalin, kit érdekel??!! Mi történt??!! ........
"Szokásos..." Jobbra akart kanyarodni az utó (pedig nem is volt ott semmi, de ez mindegy), én előztem a sort, figyelmetlen voltam, csak egy pillanatra. Nem számít, az elég egy balesethez.
Egy motoros fiú segít, kérdezi, hogy van-e kamerám? Mielőtt lemásznánk az útról lefotózom a balesetet. Fáj a lábam. Letoljuk a motort is, mondják, hogy ne mozogjak, várjam meg a mentőt. Nem okoskodom, lefekszem, várunk. Az autó sofőrje is nagyon megijedt, többször is kérdezgeti, hogy minden rendben van-e? Megnyugtatom, közben már én magam is megnyugodtam kissé. Eszembejut a meló, be is szólok rádión, hogy balesetem volt majd hívom őket. Basszus! A vállam is fáj. Megérkeznek a mentők, jólszituált, idősebb doktornéni faggat. Elmondom mi történt és, hogy viszonylag jól vagyok. A saját lábamon ülünk be a mentőbe:), szerencsére megnyugtat, hogy nincs fracturám. Hát az jó. Szubdurális hematóma, az van! A szubdurális hematómámmal együtt(48Hours:) már a rendőrnek válaszolgatok aki időközben befészkelte magát mellém. Nagyon kedves, csak mérsékelten rámenős. Indiai vagy mi, nem mintha fontos lenne csak az orra felett lévő festett csíkot vizsgálgatom. Nem tudom mi az, olyasmi amilyen a krisnásoknak van. Majd megkérdezem Joci-Virágot, nemrég jöttek haza Indiából.
Már az utcán állunk, a mentők elmentek, a rendőrök már az utolsó kérdéseknél tartanak.
Az autó sofőrje is elbúcsúzik, látom rajta, hogy őszintén örül, hogy nincs semmi bajom.
Kicsivel később egyedül maradok, nézem a motort. Semmi baj, leszámítva a bal első indexet ami eltört. Indítanék, nem megy, oké sztender. Felhajtom, újra indítózok, semmi! Na, mégis történt valami. De akkor is furcsa ez a nagy csend. Nem is köhög, vagy valami?
Ja!! A nagy piros kapcsoló! Mindig beszopom! Visszakapcsolom, minden rendben! Indulok haza...
Otthon gyorsan kell elmesélni mi történt, szegény drágám ne kapjon szívinfarktust. Azt nem kapott de teljesen kivan....
Kicsit még pihenek, elszívok egy cigit, Barbinak is elmesélem miért cigizgetek otthon 9 órakor.
A munkahelyemet hívom éppen, be kell mennem megírni a balaseti jegyzőkönyvet. Na, nyeregbe! Mérsékelten fáj a lábam, mire odaérek már kurvára! Szarérzés leszállni de aztán egyre jobb ahogy nyújtva van. Már az irodában ülök. Basszus, mennyi ismeretlen szó a formanyomtatvánon! Nem baj, segít az emberem, közben ide-oda rohangál. A motort is javítják, egy óra alatt végzek mindennel. Még szólok, hogy én most haza szeretnék menni mert nem igazán tudok váltani és a rendőrségre is be kell mennem a biztosítási papírral. Sima ügy. Még szép új kamera kitet is kapok. Remélem ezt soha nem kell kibontani...
Itthon csak pihenés, na jó, Évivel még elbicegek a Lidlbe. Oké, nem vészes a séta, egy hét és rendbe jövök!
Furcsa érzés, ez volt a legkomolyabb motoros (motortalan) balaesetem. Még sokszor lepereg előttem az eset. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?!
A szép napos idő a szobámban fekve múlik el... Holnap állítólag megint esni fog. Nem baj, az egy olyan nap lesz!
